Mégis mit gondoltam?
Mégis mi az, amiben hittem?
Hogy csak úgy elfelejtem és nem fog történni semmi?
Hogy azok után, amiken keresztül mentem, fogom magam és majd derűsen fogom látni a világot?
Hát, a nagy francokat...
~
Igaz, bevallom, rettentő sok időbe telt, mire tényleg rájöttem... És bevallottam végül magamnak, hogy szeretem...
Persze, győzködtem magam eleinte, hogy ez is csak egy röpke fellángolás és rajongás, mint eddig oly sokszor...
És eleinte annak is éreztem...
De minél több alkalommal találkoztam vele és hosszas perceket beszélgettünk már-már lassan a legapróbb, leglényegtelenebbnek tűnő dolgokról is... Rá kellett végre eszmélnem, hogy több számomra egy puszta barátságnál...
Menthetetlenül is beleszerettem...
És ezt okozta a mindent magával söprő lavinát...
~
De tisztában voltam azzal is, hogy nem lehet az, amit szeretnék...
Hogy nem lehetek mellette, hiszen más van az életében...
Heteken át azzal voltam elfoglalva, hogy ne vegyem észre a megérzéseimet, hogy ne vegyem észre a lelkem jeleit, amik azt súgták, hogy valami baj van körülötte...
Elfojtottam minden jelzést, csak, hogy ne emlékeztessenek mindarra, amiről szentül hittem: soha sem lehet a valóságom része...
~
Aztán megváltozott minden egy pillanat alatt...
Elmesélte, hogy véget ért az addigi kapcsolata...
Nem tudtam mit szólni ehhez, csak annyit, hogy talál magának majd más lányt, akivel boldogabb lehet, mint az előző barátnőjével töltött legboldogabb perceiben... Hogy ne adja fel a reményt, hiszen biztosan van valaki, aki úgy szereti, ahogy van és azt adja neki, amit ténylegesen meg is érdemel...
Közben pedig emésztettem magam, hogy pont most nem vagyok "mellette"... Persze, mondta is, hogy rettentő sokat segítek neki, hogy támogatom meg ilyesmi, de még sem mondhattam el Neki, hogy nekem ez még így is kevés...
Mert hiszen: nem voltam ténylegesen mellette a legkeményebb időszakában... Csak "úgy"...
Az meg, mint tudjuk, nem igazán az igazi...
Így hát megint megdobbant a szívem, ha beszéltünk...
Summertime Sadness
~
Amióta csak az eszemet tudom: örökös harcban áll az eszem a szívemmel...
Soha sem tudtam előre, hogy melyik "szervem" adja fel a végső csaták sorozatát és legyőzötten hátramenetel, így engedve szabad utat a másiknak, aki győzelem ittasan elfoglalva a trónt, vezeti alattvalóit az általa érdemesnek vélt úton...
Hogy ki is volt ez a győzelem mámorban úszó fél, minden alkalommal?
Hát, a szívem...
És hogy ki volt az aki - bár igaz, vele egyenlő félként, de mégis a szakadt ruháiban - legyőzötten kullogott a sokadalom mögött?
Az eszem...
~
Az örökös harcban nem leltem magamra: elvesztettem magam...
Próbáltam előle olykor-olykor elfutni, vagy nem észrevenni...
És döntöttem...
Egy évig hajtottam magam, hogy felejtsek...
Ami persze, a szívemnek "hála" nem sikerült: maradéktalanul fojtogatott, hogy szeretem őt...
One And Only
Miközben próbáltam az eszemmel józanul gondolkodni...
Ami persze, képtelenségnek és lehetetlenségnek tűnt...
Úgy "vészeltem" át ezt az időszakot, hogy minden Rá irányuló kérdésnek érdeklődésnek egy lazának tűnő "Semmit sem tudok Róla...", vagy egy "Minden rendben van Vele..." mondattal vetettem véget...
A szívem zakatolását meg nem nagyon vettem figyelembe...
Valahogy sikerült: elfojtottam...
Ezalatt az egy év alatt kín keservesen megtanultam, hogy annak ellenére kezdetben nem hittem nekik, a megérzéseimnek mégis van valóság alapjuk...
És hogy erre mikor is jöttem rá?
Mikor az év letelte után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem tévedtem: se Vele, sem magammal kapcsolatban...
~
A tanulás rendkívül hosszú folyamatnak bizonyul és bizonyult számomra...
Nem hittem, hogy amit tettem Ellene, arra egyáltalán van-e bármiféle "feloldozás" vagy egyáltalán majd a szemébe tudok nézni, vagy beszélni vele, anélkül esetleg majd hetek, hónapok, évek múlva - ha persze, találkozunk vagy beszélünk -, hogy ne érezzem a sajgón kínzó fájdalmat, amit érzek, ha visszagondolok a tettemre...
Tisztában vagyok azzal, hogy számomra nincs bocsánat...
Tudom, hogy képtelen vagyok megbocsátani magamnak...
Hogy egy olyan lélek felé irányult a közeledésem, amit később méltán hihettem a "támadásom"-nak... - És ha nem is az volt? Lehet, nem is az volt... De én mégis annak éreztem... - akit nem bántanom, hanem akit mentenem, óvnom kellett volna...
Minden erőmmel azon kellett volna lennem, hogy megvédjem és megóvjam, azok után, ami történt Vele...
A legfőbb támogatója kellett volna, hogy legyek és nem az, aki fogja magát és felhasítja az alig összeforrt mellkasát, a lassan újra dobogó szívébe meg jó mélyen egy éles tőrt döfjek...
Mert igen is ezt tettem...
Csak, mert nem bírtam uralkodni az érzéseimen...
Hol szerettem, hol meg ideges voltam miatta...
Olyan szituációba sodortam a zavartságommal és a kontrollálhatatlan szívemmel, hogy nem tudott máshogyan reagálni rá: nemet mondott...
És ezzel nem csak engem "bántott" meg - hazudnék, ha nem ezt mondanám -, hanem önmagát is a lelkiismeretfurdalás közelségébe lökte... Nem mondta ki, de szavak nélkül is beszéltek a szemei... Éreztem legbelül, hogy mardossa legbelül a döntése...
Ami nem történt volna meg vele, ha befogtam volna a számat...
És egyszer - csak egyszer - az életben hallgattam volna az eszemre... Ha csak egy kicsit győzni hagytam volna...
De nem tettem...
Csak mentem az után a rohadtul erős érzelmeket tápláló szívem után, ami végzetes hibát okozott...
~
Most vezeklek...
És hogy hogyan?
Egy félévembe telt, mire erőt vettem magamon és írtam neki...
Beszélek vele, de nem lehetek mellette...
Beszélek vele, de nem bízom benne, hogy valaha lesz esélyem újra látni...
Beszélek vele, de a keserűség és fájdalom elegye, az még mindig mardos belülről...
Az a keserűség, ami egy fél éve félig összerágta a szívemet és az a fájdalom, ami fogta magát és végképp megölte bennem a dobogást...
Megfagyasztotta a szívemet...
Az alatt a félév alatt szinte nem éreztem semmit... Hiába próbált mindenki utat törni felém, valahogyan nem sikerült közel kerülniük hozzám... Újra felemeltem magam köré egy falat - sokkal, de sokkal erősebbet és masszívat, mint eddig bármikor -, és nem engedtem senkinek se, hogy faltörő kost használva áttörjék...
Aztán egy olyan közösség tagja lettem, hogy az éreztem: a beszélgetések hatására elkezdem felmérni az életem derűs foltjait és lassan oszlani kezdett a sötét köd, amiben addig éltem - nem teljesen, de éppen elegendő volt, hogy lássak egy kis fényt, amiért küzdhetek...
És valahogy csak engedni kezdett a szívem jegessége is hétről-hétre és megint - ha aprókat is, de - pumpálni kezdett az olvadozó jégpáncél alatt...
Aztán eljött a pillanat is, amikor a félelmemet arrébb söpörtem: erőt vettem magamon és - amit korábban említettem - írtam neki...
Csak egy kis jelenléktelen kis üdvözlet volt, semmivel sem több...
Először mérges voltam magamra, hogy "Ezt mégis minek kellett?", de aztán, amikor pár szóváltás után éreztem, hogy apránként visszacsöppentünk abba az állapotunkba, amilyenben régen voltunk, mondhatni megenyhültem...
Még mindig éreztem azt a fájdalmat, ami körülöttem lengett... És bár nem annyira erősnek érzékeltem, de még mindig velem volt...
~
És hogy ezek után hogy is érzem magam?
Nos, fogadni mernék, hogy magától attól az érzéshármastól, hogy szerettem-szeretem-szeretni fogom (örökre) nem igen szabadulok...
És már megint őszinte leszek: nem is akarok...
És jöhet bárki, sosem fogja lelökni a képzeletbeli "első" helyről...
Soha sem...
Elmondhatom magamról, hogy a vele és nélküle eltöltött hónapok alatt megtaláltam a vele való kapcsolatom "Himnuszát", ami szerintem rettentő sokat elárul, hogy hogyan is érzek iránta...
Szinte már magáért beszél...
Szinte már életre kel...
Not Strong Enough
Mégis mi az, amiben hittem?
Hogy csak úgy elfelejtem és nem fog történni semmi?
Hogy azok után, amiken keresztül mentem, fogom magam és majd derűsen fogom látni a világot?
Hát, a nagy francokat...
~
Igaz, bevallom, rettentő sok időbe telt, mire tényleg rájöttem... És bevallottam végül magamnak, hogy szeretem...
Persze, győzködtem magam eleinte, hogy ez is csak egy röpke fellángolás és rajongás, mint eddig oly sokszor...
És eleinte annak is éreztem...
De minél több alkalommal találkoztam vele és hosszas perceket beszélgettünk már-már lassan a legapróbb, leglényegtelenebbnek tűnő dolgokról is... Rá kellett végre eszmélnem, hogy több számomra egy puszta barátságnál...
Menthetetlenül is beleszerettem...
És ezt okozta a mindent magával söprő lavinát...
~
De tisztában voltam azzal is, hogy nem lehet az, amit szeretnék...
Hogy nem lehetek mellette, hiszen más van az életében...
Heteken át azzal voltam elfoglalva, hogy ne vegyem észre a megérzéseimet, hogy ne vegyem észre a lelkem jeleit, amik azt súgták, hogy valami baj van körülötte...
Elfojtottam minden jelzést, csak, hogy ne emlékeztessenek mindarra, amiről szentül hittem: soha sem lehet a valóságom része...
~
Aztán megváltozott minden egy pillanat alatt...
Elmesélte, hogy véget ért az addigi kapcsolata...
Nem tudtam mit szólni ehhez, csak annyit, hogy talál magának majd más lányt, akivel boldogabb lehet, mint az előző barátnőjével töltött legboldogabb perceiben... Hogy ne adja fel a reményt, hiszen biztosan van valaki, aki úgy szereti, ahogy van és azt adja neki, amit ténylegesen meg is érdemel...
Közben pedig emésztettem magam, hogy pont most nem vagyok "mellette"... Persze, mondta is, hogy rettentő sokat segítek neki, hogy támogatom meg ilyesmi, de még sem mondhattam el Neki, hogy nekem ez még így is kevés...
Mert hiszen: nem voltam ténylegesen mellette a legkeményebb időszakában... Csak "úgy"...
Az meg, mint tudjuk, nem igazán az igazi...
Így hát megint megdobbant a szívem, ha beszéltünk...
Summertime Sadness
~
Amióta csak az eszemet tudom: örökös harcban áll az eszem a szívemmel...
Soha sem tudtam előre, hogy melyik "szervem" adja fel a végső csaták sorozatát és legyőzötten hátramenetel, így engedve szabad utat a másiknak, aki győzelem ittasan elfoglalva a trónt, vezeti alattvalóit az általa érdemesnek vélt úton...
Hogy ki is volt ez a győzelem mámorban úszó fél, minden alkalommal?
Hát, a szívem...
És hogy ki volt az aki - bár igaz, vele egyenlő félként, de mégis a szakadt ruháiban - legyőzötten kullogott a sokadalom mögött?
Az eszem...
~
Az örökös harcban nem leltem magamra: elvesztettem magam...
Próbáltam előle olykor-olykor elfutni, vagy nem észrevenni...
És döntöttem...
Egy évig hajtottam magam, hogy felejtsek...
Ami persze, a szívemnek "hála" nem sikerült: maradéktalanul fojtogatott, hogy szeretem őt...
One And Only
Miközben próbáltam az eszemmel józanul gondolkodni...
Ami persze, képtelenségnek és lehetetlenségnek tűnt...
Úgy "vészeltem" át ezt az időszakot, hogy minden Rá irányuló kérdésnek érdeklődésnek egy lazának tűnő "Semmit sem tudok Róla...", vagy egy "Minden rendben van Vele..." mondattal vetettem véget...
A szívem zakatolását meg nem nagyon vettem figyelembe...
Valahogy sikerült: elfojtottam...
Ezalatt az egy év alatt kín keservesen megtanultam, hogy annak ellenére kezdetben nem hittem nekik, a megérzéseimnek mégis van valóság alapjuk...
És hogy erre mikor is jöttem rá?
Mikor az év letelte után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem tévedtem: se Vele, sem magammal kapcsolatban...
~
A tanulás rendkívül hosszú folyamatnak bizonyul és bizonyult számomra...
Nem hittem, hogy amit tettem Ellene, arra egyáltalán van-e bármiféle "feloldozás" vagy egyáltalán majd a szemébe tudok nézni, vagy beszélni vele, anélkül esetleg majd hetek, hónapok, évek múlva - ha persze, találkozunk vagy beszélünk -, hogy ne érezzem a sajgón kínzó fájdalmat, amit érzek, ha visszagondolok a tettemre...
Tisztában vagyok azzal, hogy számomra nincs bocsánat...
Tudom, hogy képtelen vagyok megbocsátani magamnak...
Hogy egy olyan lélek felé irányult a közeledésem, amit később méltán hihettem a "támadásom"-nak... - És ha nem is az volt? Lehet, nem is az volt... De én mégis annak éreztem... - akit nem bántanom, hanem akit mentenem, óvnom kellett volna...
Minden erőmmel azon kellett volna lennem, hogy megvédjem és megóvjam, azok után, ami történt Vele...
A legfőbb támogatója kellett volna, hogy legyek és nem az, aki fogja magát és felhasítja az alig összeforrt mellkasát, a lassan újra dobogó szívébe meg jó mélyen egy éles tőrt döfjek...
Mert igen is ezt tettem...
Csak, mert nem bírtam uralkodni az érzéseimen...
Hol szerettem, hol meg ideges voltam miatta...
Olyan szituációba sodortam a zavartságommal és a kontrollálhatatlan szívemmel, hogy nem tudott máshogyan reagálni rá: nemet mondott...
És ezzel nem csak engem "bántott" meg - hazudnék, ha nem ezt mondanám -, hanem önmagát is a lelkiismeretfurdalás közelségébe lökte... Nem mondta ki, de szavak nélkül is beszéltek a szemei... Éreztem legbelül, hogy mardossa legbelül a döntése...
Ami nem történt volna meg vele, ha befogtam volna a számat...
És egyszer - csak egyszer - az életben hallgattam volna az eszemre... Ha csak egy kicsit győzni hagytam volna...
De nem tettem...
Csak mentem az után a rohadtul erős érzelmeket tápláló szívem után, ami végzetes hibát okozott...
~
Most vezeklek...
És hogy hogyan?
Egy félévembe telt, mire erőt vettem magamon és írtam neki...
Beszélek vele, de nem lehetek mellette...
Beszélek vele, de nem bízom benne, hogy valaha lesz esélyem újra látni...
Beszélek vele, de a keserűség és fájdalom elegye, az még mindig mardos belülről...
Az a keserűség, ami egy fél éve félig összerágta a szívemet és az a fájdalom, ami fogta magát és végképp megölte bennem a dobogást...
Megfagyasztotta a szívemet...
Az alatt a félév alatt szinte nem éreztem semmit... Hiába próbált mindenki utat törni felém, valahogyan nem sikerült közel kerülniük hozzám... Újra felemeltem magam köré egy falat - sokkal, de sokkal erősebbet és masszívat, mint eddig bármikor -, és nem engedtem senkinek se, hogy faltörő kost használva áttörjék...
Aztán egy olyan közösség tagja lettem, hogy az éreztem: a beszélgetések hatására elkezdem felmérni az életem derűs foltjait és lassan oszlani kezdett a sötét köd, amiben addig éltem - nem teljesen, de éppen elegendő volt, hogy lássak egy kis fényt, amiért küzdhetek...
És valahogy csak engedni kezdett a szívem jegessége is hétről-hétre és megint - ha aprókat is, de - pumpálni kezdett az olvadozó jégpáncél alatt...
Aztán eljött a pillanat is, amikor a félelmemet arrébb söpörtem: erőt vettem magamon és - amit korábban említettem - írtam neki...
Csak egy kis jelenléktelen kis üdvözlet volt, semmivel sem több...
Először mérges voltam magamra, hogy "Ezt mégis minek kellett?", de aztán, amikor pár szóváltás után éreztem, hogy apránként visszacsöppentünk abba az állapotunkba, amilyenben régen voltunk, mondhatni megenyhültem...
Még mindig éreztem azt a fájdalmat, ami körülöttem lengett... És bár nem annyira erősnek érzékeltem, de még mindig velem volt...
~
És hogy ezek után hogy is érzem magam?
Nos, fogadni mernék, hogy magától attól az érzéshármastól, hogy szerettem-szeretem-szeretni fogom (örökre) nem igen szabadulok...
És már megint őszinte leszek: nem is akarok...
És jöhet bárki, sosem fogja lelökni a képzeletbeli "első" helyről...
Soha sem...
Elmondhatom magamról, hogy a vele és nélküle eltöltött hónapok alatt megtaláltam a vele való kapcsolatom "Himnuszát", ami szerintem rettentő sokat elárul, hogy hogyan is érzek iránta...
Szinte már magáért beszél...
Szinte már életre kel...
Not Strong Enough